The Playmaster
1.Fejezet:
Ha már érezted azt, hogy egyedül
vagy, hogy hiába élsz egy nagyvárosban, hiába vesz körül annyi élet és pörgés,
de valójában senki sincs melletted. Ha szerelmes vagy és szétvet a
boldogság, vagy ha most tört össze a szíved és romokban heversz, még ha csak
unatkozol is, de szívesen hallgatnád a mesém, akkor jó helyen jársz.
A valóság sokkal több annál, mint amit hallunk, látunk és
érzünk. – mindig ezt mondta a nagyapám, mikor kisgyermek voltam. Aztán mikor
felnőttem, rá kellett jöjjek, hogy teljesen igaza volt. Mindig is érezte az
öreg, hogy sok minden rejlik még a dolgok mögött, amit nem is sejhetünk.
Nos, egy
ilyen világba - vagyis világokba – kalauzollak el téged, Kedves Látógató.
Réges-régen, az idő kezdetén meghasadt a Mindenség magja –
hogy miért, arra sajnos nem adhatok magyarázatot – és részeire bomlott, sok
külön kis világra, amiből kettő felett már lassan több mint 200 éve, hogy
éberen örködöm. Azóta egy pillanattal sem lettem öregebb, bár az idő csupán a
világokban meghatározó tényező, a síkok között nem. Mindenhol ott vagyok, de valójában
sehol sem. Bárkit megérinthetek - akár meg is ölhetek-, de engem senki sem, sőt,
ha akarom, még csak látni sem láthatnak.
Hogy ki és mi is vagyok én akkor? Isten? Természetfeletti
lény? Nem.
Hadd mutatkozzam be!
Köszöntelek a birodalmamban, Kedves Látogató, én, a
játékmester, Kwon JiYong!
A birodalmam az említett két világ és a köztük lévő sík,
ahová pihenni térek, bár sosem fáradok el, egy percre sem hunyom le a szemem.
Viszont ilyenkor tudok olvasni és tanulni, rendszerint az itt talált könyveket,
amik a világok rendszeréről és a feladatomról szól. Az elődeim hagyhatták itt
ezeket, de legalább szépen elrendezve, polcsorokon. Csupán ezek vannak itt, és
egy kényelmes fotel, meg persze az örök világosság, de ez pont elég.
Feladatom a dolgok egyben tartása: hogy ne essen szét, és
hogy ne szerezzen egymásról tudomást a két világ. Na, és persze az átjárás
lehetetlenné tétele, hisz az a nagykönyvek szerint már lassan ezer éve tilos bizonyos
incidensek miatt, amiket sajnos nem jelöl, de ezért is olyan nagy a keveredés a
világok népei között.
Genesis a démonok világa, ahol az örök éj uralkodik, ahol
ölsz vagy téged ölnek meg. Nincsenek nezmetek, sem országok, csupán a főváros,
Nihil és az azon kívül eső területek. Persze itt is vannak kiváltságosak,
akiket érinteni sem szabad, ők általában a fődémonok és gyermekeik. Társadalmukban
hiearchikus rendszer alakult ki, amiben az erősek fent, míg a gyengék lent
foglalnak helyet - mint ahogyan ez lenni szokott, és rang alapján kapják az
élelem járadékot.
A démonok kétszer születnek meg: egyszer, mikor Genesisben
holdvilágot látnak, ekkor emberi testbe száműzetnek, másodszor -, amit csak Felszabadulásnak
hívnak – mikor elhagyják porhüvelyüket, és egy olyan világba kerülnek, amiről
csupán olvastam. Hisz megannyi világ és Örző létezik még, amikről még nekem
sincs tudomásom.
Az emberek világa a Föld, legalábbis ők így nevezik. Bár
haláluk után a lelkük ugyanúgy egy másik világba távozik, még sincsenek
felruházva semmiféle különleges képességgel, mint a démonok. Gyengék,
törékenyek, kapzsik és ostobák – bár ez a démonokra is igaz -, az egész életük
papírfecnik és fémérmék körül forog, amit csak úgy neveznek, hogy „pénz”.
A tanulság tehát, hogy démonok és emberek egyformán gyarló
népség, akár egymás mellett is élhetnének, akkor is ugyanott tartanának, ahol
most: sehol. Ezt akkor állapítottam meg, mikor csupán húsz éve bolyongtam a két
sík között, bár akkoriban őszintén szólva elég életunt voltam. Óriási teherként
nehezedett az egész a vállamra. De akkor miért is nem menekültem el? Ez egészen
egyszerű, próbáltam, de nem úgy sikerült, ahogyan azt én elterveztem.
Ennek a történetét mesélem most el
neked, Kedves Látogató! Figyelj jól hát!
De ne is húzzuk az időt, mert bár az én időm végtelen, a tiéd
vége!
*****
Az egyik nap, mikor Nihil utcáit jártam, egy különös lányba
botlottam a főtértől nem messze, az egyik épületsor előtt. Sötét, igéző démon
szemeiben mérhetetlen dac lángolt, ami felkeltette az érdeklődésem, és
egyszerűen a tudatomba égett az a tekintet, éreztem, hogy még a hasznomra
lehet. Csak álltam, nekidőlve egy mocskos betontömbnek, és figyeltem távolódó alakját, amiben volt valami különleges,
de fogalmam sincs micsoda.
Persze nem volt egyedül, négy, tagbaszakadt alak kísérte és
figyelte minden lépését, amiből rögtön meg tudtam állapítani, hogy valamelyik
fődémon porontya. Ha nem rendelkeztem volna bizonyos képeségekkel, ami miatt
nem láthattak, akkor már rég nekem ugrottak volna, hogy megöljenek, amiért a
lányt figyelem, de esélyük se lett volna velem szemben.
Ezek után folytattam a napi szemlémet, hogy ellenőrizzem
minden rendben van-e, még a bűntanyákra is kinéztem, hogy nem készül-e valami,
de szerencsére nyugalom volt. Csak a szokásos esetek.
Mikor éjfélt ütött az óra és a Hold a legmagasabban állt,
akkor a végére értem a napnak, így csettintettem egyet, amire a reggeli Szöuli
forgatak ölelt magába.
Minden napot kétszer éltem meg, mikor az
egyik világban letelt egy nap, egy ugrással a másik világban találtam magam,
ugyanazon nap reggelén. Pontosan azon a helyen, ahová az
aznapi feladatom vitt, egyfajta felsőbb hatalom – véleményem szerint az -
irányította, hol is jelenjek meg. Ha pedig nem történt semmi különös, akkor
mindig Nihilben és Szöulban kötöttem ki, amit nem is igazán bántam, mert nagyon
kedveltem mindkét várost.
A szöuli emberek rendszerint rohannak valahova, ezt már
sikerült megfigyelnem, most sem volt eu másképp. Unalmas napnak ígérkezett,
eseménytelennek, bár a szokásos balesetek, verekedések és gyilkosságok
megtörténtek, de az erőm nem az ilyen ügyek elintézésére volt hivatott.
Már kezdtem nagyon unni magam, mikor veszekedés hangjai
ütötték meg a fülem.
- Azt hiszed nagymenő vagy, csak azért, mert a segged alá
tesznek mindent?!
- Fogd be! – érkezett a válasz egy rideg, higgadt hangtól. Elindultam,
hogy megkeressem a forrását, hátha kicsit elűzi az unalmatat. Egy sötétebb
sikátorban leltem rájuk, ahol is egy srácot vett körbe öt másik. Ez aztán a
fair play! Egyenruhájukból ítélve nem egy iskolába jártak, de a társadalmi
különbség is sütött róluk, bár ez már a korábbi párbeszédből is kiderült.
- Miért tenném? Csak azért, mert te azt mondtad? Na, ne nevettess,
gyerünk, fiúk! – ezzel megindultak felé. Nem állt szándékomban beleavatkozni,
bár megtehettem volna, de a hatalmam még mindig nem az ilyen esetek megoldására
szolgált. Viszont a fiú meglepett, mivel könnyszerrel elintézte az öt másik
fiút, majd hátat fordított a földön fekvőknek és elindult a délutáni forgatag
felé:
- Tanuljátok meg egy életre, senki sem szórakozhat Woo
JiHo-val! – sétált el mellettem. Megjegyeztem az arcát és a nevét is, hátha
később még hasznomra válik. Tetszett a harcmodora, a higgadtsága. Volt valami
hasonlóság benne és abban a lányban ott, Nihil utcáin.
A nap további részében egyfolytában törtem a fejem és egy
terv kezdett körvonalazódni bennem, de még szükségem volt további láncszemekre,
és persze időre, hogy kiforrja magát a dolog, de abból annyi állt
rendelkezésemre volt, mint a tenger.
Mikor pedig az óra itt is elütötte az éjfélt, csettinttem
mégegyet, mire megállt körülöttem minden, az idő, az emberek, mindkét világ, és
visszatértem a két sík közé, az otthonomba.
Könyveket kezdtem el bogarászni, kiskapukat és
összefüggéseket keresve. Idegesen járkátam fel-alá, mikor nem találtam semmi
hasznosat, és tudtam, hogy lassan tovább kell folynia az időnek, hisz túl
sokáig az sem állhat.
- Irány hát Genesis! Tudom is már, hogy mit csinálok ma. –
mosolyodtam el.
