2.rész

2. fejezet:

Bármennyire szerettem volna, mégsem Nihilben kötöttem ki, amit kissé bosszantónak találtam, de mit volt tenni, ha hív a kötelesség, akkor egyszerűen menni kell. Az egyik szélső régióban voltam, bár pontosan nem tudtam volna behatárolni a helyzetem.  

Valami megint készült – ezt abban a pillanatban megéreztem, amikor a lábam földet ért a sáros talajon. Már a zuhogó eső és a vörös Hold is baljósan festett, de pontosan tudtam, hogy ez még csak afféle bemelegítés. Túl voltam már megannyi ilyenen. Megszaporáztam a lépteim és láthatóvá váltam, ha akció volt, akkor nem szerettem elrejteni magam, hadd lásson az, akit elintézek, ez így fair. Amúgy is, mi lenne a móka abban, hogy nem lát az ellenfél? Így legalább elhitték, hogy van esélyük ellenem és nekem rontottak. Viszont ha nem láttak volna, ijedtükben még el is futnak, hogy egy láthatatlan erő ellen kell hadakozniuk.

Az esőcseppek hidegen szántották végig az arcbőröm és bekúsztak a ruhám alá, amitől enyhén kirázott a hideg, ilyenkor éreztem csak igazán, hogy élek. Hogy több vagyok egy szellemnél, egy árnynál, ami csak lebeg a semmi közepén.

Egy arc ötlött fel bennem, ami időközönként újra és újra felbukkant a szemeim előtt, bár senkihez sem tudtam kötni. Ráadásul hiába kerestem a tulajdonosát, sehol sem leltem, talán egy emlékkép volt csupán régről, akiről semmit sem tudtam felidézni. Ugyanis az emlékeim csak onnantól léteztek, hogy egy nap a két sík között ébredtem, az előtte lévő rész teljesen kiesett. Pedig egy gyönyörű, szőke lányhoz tartozott az az arc…

Az érzékeim kelet felé irányítottak, és ahogy egyre közelebb érkeztem, úgy erősödött bennem az érzés, hogy harcolnom kell majd. A felfelé szálló füst és a fel-felcsapó lángnyelvek semmi jót nem ígértek, bármennyire is kedveltem a tüzet. Volt egy tippem, hogy kikkel állok szemben. Azok a semmirekellő férgek… Bár a magamban való füstölgés nem sok problémát oldott volna meg, így a feladatra koncentráltam inkább.

A tűz egy nyílt tisztás közepén lobogott és elég monumentális látványt nyújtott, ahogy az ég felé törtek a vöröses, narancssárgás lángnyelvek. Ez alakalommal egy megkapó áldozati máglyát állítottak a körben álló démonfattyak. Egy ősi, letűnt nyelven kántáltak valami imát egy talán nem is létező hatalomhoz rimánkodva, egyre erősödő hangon. Arcukba fekete csuklyát húztak, kezükben apró imakönyvet tartottak, ami vérvörösen felizzott mindig, mikor abbahagyták a beszédet. A ruhájukon lévő jelből – bár tulajdonképp már a máglyából és az imából is – rögtön tudtam, kikkel van dolgom. Hát igazam volt. Miért nem tudok legalább egyszer tévedni? Ezeknek a rohadt szektásoknak tényleg semmi sem számít, teljesen olyanok, mint a gaz, hiába tépik ki őket gyökerestől, újra nőnek mindig. Nem egyszer elbántam már velük, de időközönként mindig megjelentek és minden alkalommal jobban gyűlöltem őket. Az elején még mulattatott egy-egy kis összezördülés velük, de egy idő után unalmassá vált a gyengeképességű démonok elpusztítása.

Most viszont valami más volt, különbözött a többi alkalomtól, de akárhogy néztem, nem tudtam rájönni, mi lehet az. Végig pásztáztam a tisztást, körülbelül húszan lehettek, ebből maximum egy lehetett középrendű, az erejüket felmérve. Ugyanis képes voltam megérezni, hogy mekkora energia lakozik egy démonban, ami sokszor hasznomra vált.

Mivel még nem akartam, hogy észrevegyenek, ezért egy messzebb álló fa mögé rejtőztem, ami inkább tűnt bokornak, onnan viszont nem sok mindent láttam, így hát nem volt mit tennem, belecsaptam a dolgok közepébe. Amúgy sem voltam oda a bujkálásért, meg aztán okom sem volt rá. Túl jó vagyok én hozzá­.

- Hé, fiúkák! - indultam el feléjük zsebre dugott kézzel és közben az arcomon ravasz mosoly játszott. Egyszerre vagy tízen kapták felém a fejük és legalább kettő megindult felém baljós tekintettel. Juj, de félek! – Nem hallottátok, hogy újholdkor nem gyújtunk tüzet? – csóváltam meg a fejem kioktató hangnemben, mint egy tanár bácsi, aki a kisiskolásokhoz beszél. Válaszképp rám vicsorogtak, amin nem tudtam nem nevetni, őszintén undorodtam tőlük.

Megálltam vagy tíz méterre a legközelebb álló előtt, és egy jobb karlendítéssel előhúztam a kardom, aminek a súlya egy pillanatra meglepett.

- Rég voltál a kezemben, Kedvesem. - az én édes, kis Bestiám. A legszebb kard, amit valaha láttam és egyben a legveszedelmesebb. A legenda szerint a pengéjét a Pokol tüzében edzették és a markolatát maga Lucifer készítette. De ez badarság, ostoba mese, mégis több volt, mint egy egyszerű eszköz a gyilkolásra. Egy gyönyörű ékszer, ami csak azok kezében vált értékké, akik tudták, hogyan is kell forgatni. Én pedig pontosan tudtam.

Nem volt nagy szám kettészelni a démont, aki azt hitte, puszta kézzel elintézhet. Úgy zuhant kétfelé, mint egy-egy krumpliszsák. Démoni, fekete vére csöpögött a kardom hegyéről, amire csak elfintorodtam. Bemocskolta az én Drágám.

Ugyan, kérlek! Még próbálkozásnak is gyenge. – kuncogtam magamban. De a mögüle támadó egy kicsit meglepetésként ért, viszont nem eléggé ahhoz, hogy elérhessen. Pillanatok alatt a társa mellett végezte és nem sokkal később, mind a ketten semmivé foszlottak. Ilyenkor elgondolkoztam, hogy még akár hálásak is lehetnek nekem, hisz átkerülnek az áhított világba és legalább nekem se fájt többet miattuk a fejem. Két legyet egy csapásra, nem? Bár nem tűntek baromi hálásnak, sőt.

- Na, gyertek, ti kutyák! – köptem oldalra a keserű nyálam, amit az undor szült. Tiszta szívemből – már ha volt olyanom – megvetettem őket és a Pokol legmélyebb bugyraiba kívántam az összes ilyet, nem egy „jobb” világba, a démonok „Paradicsomába”.

Nem kellett sokat biztatni őket, előttem termettek és egyszerre támadva próbáltak elintézni. Az egyik démon még tűzvarázslatot is használt, amiből rögtön tudtam, hogy ő a középosztálybeli, de még ez is bőven kevés volt ahhoz, hogy bármi kárt tegyen bennem. Az én erőm szinte végtelen volt az övékéhez képest. A harcedzettségem és a tapasztalatom könyörtelenné tett az ilyen alakokkal szemben, akik csak a világok pusztulását szerették volna elérni.

A legtöbb ilyen könnyen befolyásolható volt, így került ide, mert elégedetlenséget szült az élethelyzete vagy egyszerűen ostoba volt és tőrbe csalták, majd szinte átmosták az agyát. Néha nagyobb démonokat is belecsaltak a pókhálóba, de ez ritka volt, mert a felsőbb rétegek pontosan tudták, hogy ha öngyilkosok lesznek, akkor sosem lelnek majd örök nyugalomra.

Öngyilkosság. Ez volt ennek a szektának – a Megtisztulásnak - az alappillére, mivel hittek abban, hogy ha kioltják életüket egy szertartás keretében, akkor az örök boldogság öleli majd körbe őket. De ez egy óriási badarság volt, mert pontosan ezzel kárhoztatták magukat bolyongásra, és arra, hogy sosem lelhetnek nyugalomra. Mivel ilyenkor nem a következő világba kerültek, hanem az emberekébe és ott kísértettek, és persze zaklatták az embereket, ezzel nem kis fejfájást okozva nekem.

Hogy pontosan ki és mikor alapította ezt a semmirevaló csoportosulást, azt nem tudom, de szívesen tököm rúgtam volna. Egyszer talán megkeresem és megteszem.

Mikor elintéztem azokat, akik rám támadtak a máglya felé haladtam, de ott már senki sem volt, hisz a gyávábbak már akkor elszaladtak, mikor megláttak. Ezért nem volt nehéz szembeszállni az ilyenekkel, nem volt annyi megszállottság bennük, hogy tényleg elém vessék magukat. Gyáva férgek voltak, akiknek csak a gyengébbel szemben volt nagy a szájuk. A legtöbbjük talán meg sem ölte volna magát, csak úgy csinált volna, majd mikor már a többiek kilehelték lelkük, elszaladtak volna.

Elraktam Bestiát a tokjába – ekkor el is tűnt - és csettintettem egyet, mire kialudt a tűz, ugyanis az ilyet a víz nem oltotta, hanem épp ellenkezőleg, táplálta.

Furcsa motoszkálásra lettem figyelmes, amire rögtön felkaptam a fejem és teljesen ledöbbentem, mikor megláttam egy srácot, aki a máglya mellett volt kikötve egy vastag fához. Csak nem őt akarták feláldozni? Bár az jobban foglalkoztatott, hogy nem vettem észre, talán ő miatta éreztem azt, hogy valami más. Hogy lehettem ilyen bamba?

- Hé, kölyök, jól vagy? – sétáltam elé és emeltem fel a lekonyuló fejét, hogy él-e még és hogy jobban szemügyre vehessem. Kissé hátrahőköltem, mikor egy hasonló szempárral találtam szembe magam, ami előző nap olyan nagyon lebilincselt. A végtelen sötétség – ezt láttam benne. Bár az ő tekintete kissé megtört, fáradt volt, és a szeme alatt is óriási foltok éktelenkedtek, amik még jobban kiemelték, hogy holtsápadt, de ettől függetlenül a dac nem tűnt el a szeméből. Szőke hajtincsei szanaszét álltak, két oldalt viszont felvágták a haját, ami furcsa arcát keretezte. A szája jobb sarka fölött egy vágás éktelenkedett, de a vér már rászáradt.

- Úgy nézek ki? – nyögte ki gúnyos hangon és még az egyik szemöldökét fel is húzta. Hurrá, egy nagyszájú kemény legény…

- Jó, akkor úgy látom, magad is kiszabadulsz! Amúgy ami a kezeden van… - mutattam rá - az nimfakötél, elszívja az erőd… - fordítottam neki hátat, vállat vonva és pár lépést meg is tettem előre.

- Jó, jó. Bocsi. – sóhajtott, tudván, hogy nélkülem esélye sincs. - Segítesz? – erre visszafordultam kaján vigyorral az arcomon és elővettem Bestiát.

- Azzal mit akarsz?! – kerekedett el a szeme, ahogy megpillantotta a hosszú, acélos pengét.

- Nyugi, nem a fejed leszedni. – vigyorogtam. - Bár ha jobban meggondolom… egy démonnal kevesebb vagy több, mit számít! - kuncogtam, óvatos mozdulatokkal elvágtam a kötelét, amit csak egy különleges penge hasíthatott csupán szét. Felsóhajtott, ahogy lekerültek a béklyói. Az arcába kezdett visszatérni a szín és ezzel együtt a tekintette is megkeményedett. Felemelkedett, kihúzta magát és elkezdte kinyújtani a végtagjait. Ki tudja, mióta senyvedett kikötve a szerencsétlen.

- Egy igazi seggfej vagy, de azért jó tag. Köszi. – nyújtotta felém a kezét, mikor már kimozogta magát. A hangjában semmi rosszindulat nem bujkált és végig teli szájjal vigyorgott.

- Ezt a bókot! – forgattam meg a szemem és erőteljesen megráztam a kezét. – Viszont ha már itt tartunk, a neved elárulhatnád és azt is, hogy kerültél ide. – mutattam körbe, amire ő is körbepillantott és a tarkóját kezdte el vakarni.

- Kim NamJoon vagyok, a nihili Hét Sárkány feje. – törölte le a szája széléről a rászáradt vért végül. Nem lepett meg, hogy őszintén kimondta, hogy ki ő, ez olyan démonszokás. – Az egyik üzletet jöttem elintézni, mikor elkaptak ezek az őrült szektások. Nem tudom, mit akartak és azt sem, hogy miért csinálták ezt, de csak kerüljek újra szembe velük. – bokszolt bele a levegőbe, mintha csak az egyiket verné arcon. – Szögre akasztom az összes nyomorultat!

- Sok sikert hozzá! Értük nem kár. – nevettem fel. – Még látjuk egymást, Kim Nam Joon! – intettem és tettem magam láthatatlanná. Jó volt társalogni végre valakivel, de az idő nem állt meg a kedvemért, hogy cseverésszek és nem tudhattam, mikor jön valami újabb gond.

- Hát ez meg… hová a fenébe tűnt? – kapkodta ide-oda a fejét. – Marha jó! Lehet, ezek a nyomorultak beadtak valami kábítószert… - majd káromkodva elindult az egyik irányba és néha bele-belerúgott valamibe.

Felkeltette az érdeklődésem ez a srác is, de még szükségem volt legalább még egy valakire a mókához, viszont a nevét jól belevéstem a tudatomba. Kim Nam Joon, a nihili Hét Sárkány feje. Egyre izgalmasabb, nem?

Nos, a délután kissé eseménytelenebbül telt, mint ahogy azt vártam, bár még elsimítottam a szektások ügyét és Nihilbe is elnéztem, de közel sem volt olyan mókás. Reménykedtem abban is, hogy összefutok újfent azzal a lánnyal, hogy legalább a nevét kiderítsem, de nem volt szerencsém. Ezt kénytelen voltam elnapolni, pedig az elmém csak azt dübörögte, hogy tudni akarom ki ő. Persze bevethettem volna a hatalmam, de újfent: abban mi lett volna a móka? Ha az ember sokáig van teljesen egyedül, muszáj valahogy elszórakoztatnia magát. Bár az is lehet, hogy csak megkergültem.

Az emberek világában semmi különös nem várt rám, nem sikerült összefutnom az utolsó láncszemmel sem, így kicsit csalódottan tértem vissza a kis otthonomba, mikor éjfélt ütött az óra. Egy kis edzéssel és olvasással ütöttem el az időt. De a gondolataim máshol jártak, ezért nem tudtam egyikre sem koncentrálni.

Türelem, Ji Yong, mindent a maga idejében!

*****

A lány halk léptekkel surrant fel a hetedik emeleti ócska lakásba, amit „otthonnak” hívott pár éve. Nem akarta felébreszteni a főbérlőt, mert őszintén rettegett tőle és az hiányzott még csak, hogy letámadja. Már nem egyszer próbálta meg inzultálni Krystalt, ő pedig attól félt, hogy a szavakat majd egyszer tettek követik, főleg ha feldühíti. El akart menekülni, de nem volt hová, hisz ennél olcsóbban sehol nem kapott volna lakást, így be kellett érni ezzel, és eltűrni a dagadt, kopaszodó férfi zaklatását, szinte nap, mint nap.

Fáradt volt, teljesen leszívta a munka aznapra. Egy gyárban gürizett, reggeltől estig pucolta a halakat, amitől mindig furcsa szaga volt a bőrének és a hajának, de a ruhái sem jártak jobban. Bár abból nem is volt túl sok neki, csupán pár öltözet, ezért nagyon ügyelnie kellett rájuk.

Ettől eltekintve egy nagyon szép és vonzó lány volt, talán ezért is vetett szemet rá a főbérlő.

Nem voltak barátai, sem családja és senkit sem érdekelt, hogy mi van vele. Néha az intézetből felhívták, ahol 18 éves koráig élt, de az idő múlásával a hívások is egyre ritkábbak lettek, majd már senki sem kereste. Ő mégis kitartóan küzdött, hogy ez majd megváltozzon egyszer.

Amióta kikerült az intézetből, a rossz dolgok egymás után jöttek és nem volt benne biztos, hogy van-e kiút, de sosem adta fel, volt valami, ami mindig tovább vitte.

Mikor felért és becsukta maga mögött az ajtót, egy mély sóhaj hagyta el az ajkait. Gyorsan ráfordította a kulcsot a biztonság kedvéért. Ezek után már sokkal könnyedebben és felszabadultabban sétált, bár a csendre még most is nagyon ügyelt. Lehámozta magáról a ruháit, majd szépen az egyik szék támlájára hajtogatta őket, nehogy bajuk legyen. Ezek után bevonult a fürdőbe, de csak rövid ideig áztatta magát, mivel úgy érezte, a halszag sosem fog már eltűnni a bőréről, hiába sikálja. Felráncigálta magára a pizsamáját, mert a fáradtság miatt ez is elég nehéznek bizonyult, aztán csak beesett az ágyba. Se meleg, se kényelmes nem volt, de mégis jobb, mint a csupasz földön aludni. Egy ideig még forgolódott, mert nagyon fázott, majd egyszer csak mély álomba zuhant és nem is kelt fel addig, míg reggel, a telefonja nem ébresztette dörgő hangon. Legalábbis ő azt hitte, de aztán rá kellett ébrednie, hogy ez közel sem az ócska mobil hangja, amit kéthavi fizetésén spórolt össze, hanem a munkagépek és a város zaja.

A szemei úgy pattantak ki, mintha villám csapott volna belé. A szobában már bőven világos volt, ugyanis az ablakon semmiféle függöny nem volt, nem telt rá. Krystal eszeveszett módon a telefonja keresésébe fogott, de hiába forgatott fel utána mindent, sehol sem volt az az átkozott eszköz. Végül is a szék alatt lelt rá, ahová előző este a ruháit aggatta.

8: 30, mutatta a kijelző, mire a lány szíve kihagyott egy ütemet. Már több mint két órája késésben volt. Ilyen még sosem fordult elő, mindig pontosan kelt, fogalma sem volt, hogy most miért aludt el.

Míg felöltözött és összekapkodta a cuccait, szörnyen szidta önmagát, bár az úton is, ami az üzemig vezetett, de akkor már csak magában mérgelődött.

*****

- Mindennek vége! – lépett ki sírva és teljesen kétségbeesve az üzem kapuján. Kirúgták. Elvették az egyetlen esélyét az életben maradásra. Azt mondták, pótolható. A ki nem képes időben bejárni, arra nincs szükség.

Nem tudta, mitévő legyen, nem mehetett haza, hisz többet nem tudta fizetni a lakbért, ami amúgy is a héten lett volna esedékes. De mikor elküldték és a fizetését kérte, csak szemberöhögték és kidobták.

- Igazságtalan ez a világ… - sóhajtotta. Elindult egy irányba, arra, amerre még sosem járt. Csak ment, míg a lába vitte, de egy idő után nagyon elfáradt, így letelepedett egy padra, ahol elérte az éjszaka. Sokan hajléktalannak nézték szegény lányt és megvetéssel fordultak hozzá, de tulajdonképpen az is volt. Nehézkesen elaludt, abban a reményben, hogy holnap jobb lesz.

Minden este ezt kívánta, de nem is képzelte, hogy most az egyszer talán így is lesz.